Az 1998 óta működő, értelmi sérültekből álló társulat január 25-én Vörös István Kőválasz című drámáját állította színpadra a budapesti Bárka Színházban. A szerző már korábban is együtt dolgozott a Baltazár Színházzal, ez a harmadik műve, amit kifejezetten számukra írt 2008-ban – ügyelve a színészek habitusára is, például arra, hogy túlságosan agresszív szándékú dolgokat nem lehet velük eljátszatni. A darab lazán összefűzött jelenetsor, amelyből az előadás végére, mint apró mozaikkockákból áll össze a kép: tipikus huszadik századi családtörténet, három generáció sorsa békében és háborúban a történelem játékszereiként.

A nagyapát, a zsidó származású magyartanárt deportálják, mert végtelen jóhiszeműségében nem hisz a haláltáborok létezésében, és – rengeteg sorstársához hasonlóan – nem menekül el, a szülők a kommunizmus évtizedeiben próbálnak független személyiségekként megmaradni, mikor egy rendszerhű óvó néni egy másképp viselkedő gyerekben is veszélyt szimatol, a harmadik generáció fiatal lánya pedig egy árvaházban dolgozik. A nemzedékek tragédiája nemcsak a pusztulásban és az elnyomásban, hanem az elhallgatásban is rejlik, a titok, az ismeretlen nyomasztóan árnyékolja be a béke éveit is.

36 igaz kő

Nem volna vérbeli költő drámája a Kőválasz, ha Vörös István nem élne a vers formai lehetőségeivel a darab során épp úgy, mint az ismétlődésekben rejlő mágikus erővel – mindhárom generáció szerelmi történetének forgatókönyve ugyanúgy játszódik le – és a szövegközöttiség eszközével: Csehov A három nővér című művének utolsó mondatai térnek vissza egy-egy jelenetben.
A család története szimbolikus erejűvé válik a búvópatakként meg-megjelenő másik történet fényében: a földön 36 igaz kő van, amelyek megőrzik a világot az összeomlástól, így válik maga a család is igaz kővé a világban.

Az egyik kőhöz kapcsolódó legenda is visszatérő elem: A Szent Zénó templom építésekor egy ördöggel vitetik be a keresztelőmedencét. Az ördög beemeli a követ, de nem mehet be a templomba. A szent meggyóntatja és feloldozza, így bűntelen ördög lesz, de feladata véghezvitele után visszakapja bűnei felét anélkül, hogy újra el kéne követnie őket – a bűnök másik fele viszont azóta a világban van.
A mű különös dramaturgiája tökéletesen alkalmazkodik a társulat játékstílusához, amelyet kategorizálni azonban nagyon nehezen lehetne. A kellékek mindegyikének is lényeges, önálló jelentéssel bíró szerepe van, láthatólag itt minden momentum egy megtervezett és átgondolt jelrendszer eleme.

Aztán az első szöveges jelenetben a társulat színészei helyett vendégművészek lépnek a színre: Varga Klári, Müller Péter Sziámi, a kislánynak maszkírozott Kecskés Karina, és egy gyerekszínész, Lukács Ábel. Ez az első húsz perc az előadás leginkább megkérdőjelezhető szegmense. A koreografált játék vontatott, Müller Péter Sziámi bábszerűen merev, szinte csak jelzi a karaktert, beszéde érthetetlen, már-már színpadképtelenné teszi, az indítás nem válik az előadás szerves részévé.

A második jelenettől a Baltazár színészei a főszerep. A játék formanyelvét talán még nehezebb meghatározni, ha ők vannak a színpadon. Egyfelől változatlanul zenés színház (akár versszínház is) hiszen a verses szövegek nagyrészt Darvas Ferenc zenéjével hangzanak el, aki a tőle megszokott alázattal szolgálja az éneklő színészeket a zongora mellett; másrészt a gyakran kórusként funkcionáló, elsősorban testüket, mozgásukat használó figurák néha már-már a bábszínház irányába mozdítják el az előadást.

Az élő zene, a sanzonszerű dalok végig erős pillére az első pillanattól határozott rendezői koncepcióról tanúskodó darabértelmezésnek. Elek Dóra rendező valódi szertartást, rituális játékot álmodott a színpadra, ahol minden gesztus szimbolikus értelmet nyer – bár a pontosan kivitelezett, szélsőségesen lassú, ismétlődő mozdulatok olykor modorossá teszik a játékot. Ezt a mesterkéltséget ellensúlyozza a színészek természetes, átélt alakítása. Szövegtudásuk pontos, és egészen máshogy artikulálják ugyan Vörös István mondatait, hogy a nézőben felmerül: mennyire értik vajon az elmondottakat; érzelmi azonosulásuk, beleélésük azonban a mű irodalmi értékének felfogásánál jóval többről tesz tanúságot. A dráma érzelmi világát, erkölcsi értékrendjét képesek átadni. Humoruk, érzelmi intelligenciájuk, illetve a számukra igényesen megírt dialógusok valódi színészi alakítássá formálják az egyes megszólalásokat.

Sorsok mozaikkockái

A második generáció orvosa, Erdős Balázs (a deportált magyartanár fia) gyönyörűen énekel, és meggyőzően mutatja be a lelkiismeretes orvost, akinek a hálapénz helyett inkább a hála kell, amiért világra segítette a tiltott könyveket elkobzó rendőr (Vörös Ferenc) gyermekét. Felesége (Keresztes Anna) erős és a végsőkig tisztességes, a rendszerhű óvónő, Kudari Réka már-már ijesztő hűséggel idézi föl az ötvenes évek pártkatonáit, a mély hangú Rafael Erzsébet pedig kissé megfáradt, rezignált ördögöt alakít.

A legfiatalabb nemzedék történetében Fehér Dániel hatalmas virággal érkezik az utolsó jelenetben Kecskés Karinához, aki az orvos lányát játssza, hogy szerelmet valljon neki, és megismétlődhessen a szülők és a nagyszülők egymásra találása. Annyira megható a félszeg hősszerelmes szerepében, hogy Kecskés Karina is könnyekkel küszködik – vagy élethűen adja elő. Meglepően erős a vendégművésznő és Baltazár Színház színészének kettőse, a darab egyik leghatásosabb része, amelyben nyilván szerepe van annak is, hogy a sorsok mozaikkockáit itt sikerül összeállítania a nézőnek.
Sokan és sokfélét írtak már a katarzisról. Az ember a testében érzi: a torkában, a gyomrában, a bőrén – ki hogyan. Itt nincs mit magyarázni, a katarzis lemászik a színpadról, és bejut a bőr alá éppen úgy, mintha az „egészségesek” előadását látnánk. Nincs helye vállveregetésnek, elnéző mosolynak. Ez színház.