Az igazságtalan mesetolvaj

Mátyás király, mielőtt még szert tett volna félelmetes hírnevére, török-, cseh-, lengyel-, osztrák- és miegymásverés előtt, a ragadóskezű tolvajnál, Csulánónál és a családjánál mulatott, a saját esküvőjén. Még Beatrix se volt, csak a vad-romantikus szerelem, no meg egy szénaboglya az istállóban. Hogy aztán ez a „_Magyar népmesék kicsit másképp_”-Mátyás hogyan kerül egy bomberdzsekisekkel őrzött diszkóba, meg a Rákóczi útra, és hogy miért gyáva, meg miért téved el térben és időben…? Ezt még egy mese is csak nehezen tudja kimagyarázni.

Országalma

Az első felvonásban – eltekintve az utolsó, sokat sejtető mondattól – minden zajlik a maga kis medrében, Csulánó a piacon kotorászik az emberek zsebében, legyen szó kolbászról, vagy vőlegényről, mellette biztos, hogy gazdát cserél, hazafelé pedig néha megkergeti őt az ördög, de viszonzott ravaszkodással általában döntetlen az eredmény, a cseppet sem pöttömnyi család pedig túlcsorduló szeretetből rágja a fülét. Aztán egy szép napon, amikor Csulánót börtönbe viszik, majd kihajítják, nehogy elrontsa a sok ártatlant (ez talán ez előadás egyik legszellemesebb és legösszetettebb poénja: a börtönben ülők mind ártatlannak vallják magukat, egyedül a villámkezű cigánygyerek vallja be, hogy mit tett, és Mátyás – bár erről szó sem esik – kihajítja őt), betoppan hozzájuk az igazságos, álruhában és beleszeret a lányukba, Mariskába. Szervezkedések, ügyetlenkedések, lánykérés, lakodalom, aztán egyheti mulatság után irány a front, kicsit kitolni az országhatárokat, és megszerezni az ősi magyar koronát, mert hát ugye az dukál.

Országalma

Amíg mindez lezajlik, egy komplett kelléktár – almástul, vécépumpástul, világítógömböstül – kel életre előttünk, hogy gyerekekké, ételekké, országalmákká és különféle fura szerzetekké vagy tárgyakká váljanak. Kárpáti István rendező mindent életre kelt a színészek és tárgyaik által, és bár ezek az ötletek nem mélyek, egyszerűségükben mégis kellemesek, és néha még szórakoztatóak is. És sokáig nem is tűnik úgy, hogy az asszociációk mögött mélyebb tartalmakat kéne keresnünk, hanem csak élvezzük a mesét, de ahogy minden szép történetnek vége szakad egyszer, úgy ennek is.

De ezúttal sokkal inkább az előadásnak. A második felvonás mind rendezésileg, mind drámailag, mind cselekményileg elindul a nagyvonalú, ám annál sokatmondóbb, illetve sokat mondani akaró katyvasz felé, és ezt a tendálást csak egy-két poén erejéig függeszti fel, végleg csak a végén. Érthetetlen ugyanis, hogy a megöregedett Mátyás találkozását a rá hasonlító Jankóval, aki a fia (aki nem, hogy hasonlít rá, hanem a szerepcseréknek köszönhetően ugyanúgy néz ki, mint ő), miért kell valamiféle személyiségzavaros kettősséggel bemutatni, úgy, hogy ebben a zavarban hangsúlyosan ma van a színpadon. Felmerül ugye a kérdés: azt akarják ezzel mondani, hogy a régi népmesék világa mára már eltűnt? És ha csak erről lenne szó, azt még el is fogadnánk, csak közben a nézőtéri fény felkapcsolása, az akasztás alatti bekiabálások, a „hová menjünk bulizni?” kérdésre elhangzó „a Szimplába”, „a Gödörbe” stb. válaszok, a hirtelen többletjelentést sugalló tárgyak nem ezt mondják. De igazából, köszönhetően a tér- és időzavarnak (a végén megjelenő kis Jakab), a szövegileg nagyvonalúan egybedolgozott mese és valóság párhuzamának, végül nem mond semmit. És kár is boncolgatni, mert se a rendező, se Csík Andrea dramaturg nem tudott rendet vágni az események között.

Ezzel ellentétben a karakterek élettel és energiával mozgatják az eseményeket. Rusznák András akaratos, almafejű kisgyerekként elszánt bátorsággal birkózik a nála sokkal nagyobb tárgyakkal, kétségbeesett Mátyása pedig tisztázottabb keretek között nem csak izgalmas, de még szellemes is lehetne – ahogy néha még önmagában is képes erre. Csányi Dávid lendületes, archetipikus, de közhelyességében szimpatikus és ötletes Csulánó, aki tényleg lop, aki tényleg seftel, akinek tényleg kegyetlen az élete, de tud érvényesülni benne. Ugyanehhez a romantikus szemlélethez konvergál a nála már sokkal harsányabb Pálos Hanna Anyusa, aki szentségel, problémázik, minden-lében-kanálozik, de hangsúlya mögött mindig rejtezik valami emberség, és ettől lesz komplex az alakítás. Kárpáti Pál elszánt, képzeletünk Petőfijét idéző tekintettel próbálja ugyanilyen romantikával felépíteni Mátyás királyt, akiből leginkább egy-egy poén (az ominózus börtönből kihajítós) ölt valós testet. Egger Géza félőrült segédekből, írnokokból mutat végtelen tárházat, Guary Alexandra pedig kedves és vidám Ördög.

Ha már itt tartunk, miért találkozott Csulánó az ördöggel? Miért Csulánó? És tulajdonképpen mi az országalma? És az Országalma? Nem tudjuk meg, pedig egész jó kis mese akarta ezt elmondani.

Nyulassy Attila