1:0-ra győzött a népzene a gépzene ellen, telt házas közönséget vonzott a Népzene Ünnepe. Talán eljön még az idő, amikor a hangulatos kisvendéglőkben fiatal népzenészek húzzák a talpalávalót, a hangszórókból áradó kereskedelmi rádiók zenéje helyett.

A Buda Folk Band nekem az est befutója volt. Lehet, hogy elfogult vagyok a feltörekvő bandákkal, de egy ismert előadótól magas színvonalra igen, de túl nagy meglepetésre ritkán számíthatunk. Van egy mondás miszerint egyszer mindent ki kell próbálni, kivéve a néptáncot és a vérfertőzést. De lehet, hogy kivételt teszek. Mármint a tánccal, feltéve ha Buda Folk Band muzsikál!

A „Tyukodi pajtás” és az „Elindultam szép hazámból” klasszikusait eddig leginkább a Nótaszó műsorában, fröccstől felbátorodott nyugdíjas előadóktól hallottam. Tisztelet a bátorságukért és az igyekezetükért, no de kérem szépen ezeket a dalokat lehet mosolyogva, életerővel duzzadóan is énekelni, röcögtetés nélkül. Olyan bizsergető alapokkal, amiket rockszámokhoz tudok csak hasonlítani. Bőgőtépéssel, Tinódi Lantos Sebestyént megszégyenítő szólókkal.

Az almák nem estek messze fájuktól, a Muzsikás alfa hím atyák utódai megalapozták az estémet. Lassan már törzsvendégnek számítok a MÜPÁ-ban. Talán megérem majd,hogy előre köszön a ruhatáros, a jegyszedő lányok pedig kézcsókra nyújtják a kezüket.

A remek akusztikájú hely valósággal kikényszeríti, hogy ünneplőbe öltözzünk. Így tettek a zenészek is, akik közül sokan talpig feketében jelentek meg. Nem csak a metál színe a fekete, őseink idejében az ünneplés, öröm színe volt, a gyászé pedig a fehér.

Rácz Antal szerintem egy custom made chopper motorral érkezett, a fekete napszemüvegéből ítélve. Citerapárbaj, bottal ütött dob tartotta pörgésben a közönséget. Tetszett a “Kerek a szőlő”, amit a Fókatelep feldolgozásában hallottam korábban. A megjelenésben az Apostol együttest idéző Muzsikás lépett a színpadra, kalapostól.

A színharmóniával csak Albert Einsteinre emlékeztető hegedűsük dacolt, fehér ingével és zseniális játékával egyaránt kitűnve. Egy erdélyi improvizációs nótában mutatták meg igazán, hogy legendás hírnevük mennyire megalapozott. Még egy (a Rekordok Könyvébe való) XXL-es furulyát is megszólaltattak.

Bár Magyarország büszkélkedhet a világ egyik legnagyobb (és tudományos alapossággal rendezett) népzenei gyűjteményével, szinte szégyenszámba megy, hogy a népzenei oktatás csak nemrég indult meg kis hazánkban. Ennyire becsüljük értékeinket! Ennek ellenére a 70-es, 80-as években ma már világhírre szert tett népzenei formációk és ma is népszerű önszerveződő táncházak alakultak.

A közönség jól bírta három órás ünneplést, az előttem ülő gyönyörűen befont szőke lófarok ide-oda táncolt végig az este folyamán.

Az Etnorom előadásából leginkább a kannaszólóra emlékszem, a Parno Graszt hajnaltól hajnalig tartó pálinkázással egybekötött mulatós világa közelebb áll szívemhez (a krumplileves legyen krumplileves alapon). Nagyon igényes és kifinomult volt az ex-Kalyi Jag tagok játéka.

Lajkó Félix a megszokott módon, szégyenlősen hátat fordítva állt a színpadra a fehér irhamellényt viselő Brasnyó Antallal. Félixet kísérni valószínűleg olyan lehet, mint egy tornádó előtt söprögetni. A csillagbölcsek szerint ez az időszak összehozza azokat, akik összetartoznak az Égiek elrendelése szerint. Akik pedig nem, azokat szétválasztja. Talán ezért egyesült a Makám és Kolinda 30 év után.

A CPG által oly szépen megénekelt Hungaroton főnök annak idején nem sok fantáziát látott a korát megelőző minőségi világzenét játszó zenekarban. Inkább a „Tovaris Gorbacsov”-tól remélt világsikert.

Az estét a mézédes mosolyú Bognár Szilvia zárta Ferenczi Gyuri herfliszólója (csak neked fújok, angyalom!) bűvöletében. Jövőre is itt leszek! És ezt nem fenyegetésnek szántam.

-zendo-

[2011.01.28.]