Jutalomjátékra nincs szükségem – Törőcsik Mari 80 éves

A színpadon tíz évig semmire sem tartották, lebeszélték volna a rendezőket, hogy vele kísérletezzenek, hatvan évvel később mégis őt tartják a legnagyobb mai magyar színésznek. Bár egyszer már meghalt, és az újságok is temetik, még folyamatosan dolgozik, de ha eljön az ideje, azt mondja, ott tudná hagyni a színpadot. Törőcsik Mari hétfőn tölti be a nyolcvanat, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

„Tíz évvel ezelőtt nem tartották színésznőnek. Lehet, hogy filmen jó – mondogatták –, de hát az nem művészet: bármelyik civilből lehet filmszínész! Amikor Ruttkai Éva után beugrott Natasa Rosztova szerepébe, kevesen nézték meg a szakmából, és a kritikusok nem írták le törékeny kislánybáját, poétikus lebegését a báli jelenetben, sem szép mosolyát.”

Ma már nehéz elhinni, de ezeket a sorokat 1969-ben Törőcsik Mariról írta Molnár Gál Péter (MGP). Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze nyolcvanéves korára megkapott szinte minden elismerést, amit csak színész kaphat a cannes-i Arany Pálmától a különböző országokban átadott életműdíjakig, két Kossuth- és két Jászai Mari-díjtól a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjéig. Színházi pályája mégis nehezen és lassan indult be.

1935. november 23-án született a Heves megyei Pélyen, pedagógusok gyerekeként. Az egri angolkisasszonyok iskolája után egy közgazdaságtani gimnáziumban érettségizett: az első év után átiratkozhatott volna egy zenei gimnáziumba is, de megszerette a közgazdaságtant. Aztán hirtelen felindulásból még az érettségi előtt felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de ott azt tanácsolták neki, előbb azért vizsgázzon le. Megtette, és fel is vették az operett szakra.

Még csak elsőéves volt, amikor Fábri Zoltántól megkapta talán azóta is legismertebb filmje, a Körhinta főszerepét, amivel aztán 1956-ban Cannes-ba utazott, ahol Francois Truffaut szerint „ő volt a fesztivál legnagyobb sztárja”. 1958-ban ugyan a Nemzeti Színházhoz szerződött – ami már csak azért is volt nagy dolog, mert akkoriban szinte minden fiatal színész vidéken kezdett –, de továbbra is inkább filmekben volt feltűnő, Jancsó Miklós, Makk Károly vagy későbbi férje, Maár Gyula rendezéseiben.

„Törőcsik, maga nem tud semmit!”

„Amikor ’56 után a Nemzeti Színházhoz kerültem, a legnagyobbak közé, Major Tamás nem tudott mit játszani: az egyik író disszidált, a másik börtönben volt, bizonyos darabokat nem lehetett játszani… Felújította a Vízkereszt-et, amiben én Mészáros Ágika szerepét játszottam. Mondtam is Bodroginak: velem a Major ordítani fog, mert nem is tudja, engem esznek-e vagy isznak. Gellért Endre akarta, hogy odahívjanak, és ellentétben azzal, amiket utána mondtak, ők nagyon szerették és tisztelték egymást” – emlékszik vissza az Origónak a hétfői, nyolcvanadik születésnapi gálájára készülő Törőcsik Mari.

„Major kiosztotta nekem Viola szerepét, de én a szakmának még a közelében sem voltam, hiába jártam már háromszor Cannes-ban: filmezni más dolog, mint Shakespeare-t játszani, a színpadon is rögtön a kamerát kerestem. Azt mondta: Törőcsik, maga nem tud semmit! Azt feleltem, tudom, hogy nem tudok semmit, de hát mit csináljak, Major elvtárs? Semmit, mondta, majd leírják, hogy nem jön át a rivaldán – és ne is jöjjön át! Egészen különleges, hogy maga képtelen használni az általam annyira gyűlölt általános színészetet.  Majd megkérem Mészáros Ágikát, hogy segítsen magának.”

„Isten ments, mondtam, hát az ő szerepét játszom, mert ő le van tiltva, mit szólna! De Major csak felhívta: »Ágika, hallotta már azt a nevet, hogy Törőcsik Mari? Hát ez a gyerek semmit nem tud, jöjjön és segítsen!«. Jött, és a lelkét kitette értem, imádtam ezért. Rettenetesen rossz voltam a Vízkereszt-ben, tényleg leírhatták, hogy semmit nem tudok a pályáról, és Major is megmondta, egyszerűen rossz vagyok benne” – emlékszik vissza a színésznő.

„Törőcsik Mari, zárójelben”

A kritikusok ekkor még lenézték őt, de a kollégák már 1960-ban az évad legjobb nemzetis színésznőjének választották.

„Megvan még nekem az fénykép, amelyen én Viola ruhájában vagyok, Major pedig felhúzza az ujjamra a Farkas-Ratkó díjjal járó gyűrűt, amit az a hatalmas társulat szavazott meg nekem. Én zokogtam, ezek a nagy emberek átöleltek, és azt mondták: te semmivel ne törődj. Nem mindenki része a Nemzeti Színháznak, aki pillanatnyilag tag, de te be fogsz épülni a falak közé. Az ilyenek tartották bennem a lelket.”

Törőcsik Mariban ugyanakkor mindmáig maradt tüske abból az időszakból. „Igazságtalanul akartak elküldeni a pályáról tíz évig” – mondja az Origónak.

„A vágóhidak Szent Johannájá-ba Major is belerokkant: azt írták utána, velem már ne kísérletezzenek, mert nem tudok se beszélni, se mozogni, és különben is, egy Johannát csak egy személyiség játszhat el (nem Törőcsik Mari), zárójelben. De ezután megcsinálta velem a Szecsuani jólélek-et. Az már nagy siker volt, de a nagy áttörés a Varsói melódia volt, ami egy nagyon rossz darab. De minél rosszabb a darab, annál többet adhat hozzá az ember a saját lényéből. Ez után viszont annyira elfogultan szerettek az újságírók, hogy jobbakat írtak rólam, mint amit megérdemeltem.”

MGP a Varsói komédia után, '69-ben azt írta róla és a szakmáról: „Zorin darabjának bemutatása után szétfoszlott a szakmai fanyalgás, és egy csapásra tört ki a rajongás helyette. Ez megijesztett. Egyetlen ellenvéleményt sem lehet hallani most Törőcsik szerepmegoldásáról vagy tehetségéről. Az egyöntetűen kollektív elolvadás mindig ijesztő. Természetesen most ő lesz az ügyeletes zseni.

A színházi szakma mindig kinevez valakit ügyeletes zseninek, mert ez fegyver a többiekkel szemben; mert nem kell a többiekkel törődni, ha csak egyért rajonghatunk; s már (felelőtlen) rajongásunk felment minket attól, hogy figyelemmel kísérjük a bontakozó tehetséget, a kínlódó és vajúdó tehetséget. Kényelmes szokás. Ha belehal művészileg: igazolni látjuk előítéleteinket. Ha mégis naggyá lesz a gyötrelmes évek adójával: nélkülünk, az egész színházi szakma segítsége nélkül lesz azzá.”

Törőcsik Mari ugyanakkor ma nem ad igazat teljes mértékben MGP-nek, legalábbis abban, hogy a szakma segítsége nélkül kellett volna naggyá lennie.

A Vasvirág című film női főszereplőjeként, 1958-ban Cannes-ba indulva búcsúzik első férjétől, Bodrogi Gyula színművésztől a Ferihegyi repülőtéren

Forrás: MTI/Bartal Ferenc

„Engem az a Nemzeti Színház tartott ölben, ahová bekerültem, az óriások közé. És Major Tamás, aki azt mondta, nem szabad semmivel törődni. Amikor Major összeroppant A vágóhidak Szent Johannája után, a színházba se jött be. Felhívtam, és azt mondtam: eddig ő tartott engem az ölében, jöjjön be, most majd én tartom őt az én ölemben. Így tartottuk mi egymásban a lelket.”

„A Körhintát másfél pár cipő áráért csináltam”

Húsz évig volt a Nemzeti Színház társulatának tagja; Major Tamás, akivel mindig jól megértették egymást, és akiről sokszor elmondta: beszéli az ő színházi nyelvét, csak 1962-ig igazgatta a színházat. Ez alatt a húsz év alatt Cannes-ban – 1976-ban, Maár Gyula Déryné, hol van? című filmjéért – megnyerte azt az Arany Pálmát, amit Truffaut már két évtizede neki ítélt volna.

Egy magyar színésznőnek ugyanakkor ez nem jelentette ugyanazt a csillogást, amit a nyugati kollégáknak; ahogy arról beszámoltunk, nemrég elmondta: „Én szerepeltem hatalmas sikert arató filmekben, kaptam külföldi nagydíjakat, tehát az emberek azt hiszik, hogy gazdag vagyok. Pedig a hollywoodi színészek egy filmért akkoriban 18-20 millió dollárt is megkaptak, én pedig 20 ezer forintot.”

Most is azt mondja: „Gondolja el, hatvan éve vagyok a pályán, ezzel keresem a kenyeremet. Tizenöt évig fizettem az estélyi ruháimat, amikben Cannes-ba vagy Acapulcóba utaztam. A Körhintá-t másfél pár cipő áráért csináltam. Muszáj volt rossz rendezőkkel is dolgoznom úgy, hogy tudtam, rossz vagyok, de ha beledöglöm is, megcsinálom. De mindig kerestem az utat afelé, hogy valaki elhitesse velem: ha jó kezekbe kerülök, még tudok jó lenni, még érdemes csinálni, van bennem valami, ami másban nincs meg.”

1973-ban megszületett Maár Gyulával közös lánya, Teréz, néhány évvel később pedig, a vietnami háború és egy, az árván maradt gyerekek sorsát bemutató dokumentumfilm hatására, a külügyminiszter közbenjárásával örökbe fogadtak egy ismeretlen születési idejű és nevű vietnami árva fiút, Sont, noha más esetben Vietnam nem adott örökbe külföldre senkit.

A színésznő nem szeret a nyilvánosság előtt a gyerekeiről beszélni, amit a gyerekei is támogatnak. Azt ugyanakkor tudni lehet, hogy Teréz sosem akart színész lenni, Son pedig jelenleg Vietnamban él, de Törőcsik Mari életének fontos eseményeire visszajár Magyarországra.

„Az nekem kevés”

A szülés miatt, és mert egy ideig nem játszott jelentős szerepet, kevesebbet lehetett színpadon látni. Férje, Maár Gyula 1977-ben portréfilmet készített róla, és mint Törőcsik Mari a hetvenes évek legvégén elmondta, ez volt az első, ami felbolydította a nyugalmát. Elmondta azt is, nem mindig találta meg azokat a rendezőket, akik örülni tudtak neki, akik inspirálni tudták, akik mellett újat tudott mutatni. 1978-ban végül otthagyta a Nemzetit, és elmondta: egy időre a szakmát is ott akarta hagyni.

„Sokszor azt hittem, szerénység, hogy mindig megkérdőjeleztem, tudok-e még érdekes lenni. De ez nálam nagyképűség – mondja most az Origónak. – Tudniillik úgy tudok színész lenni, mint a többi száz, de az nekem kevés. Major sokakat hívott a Nemzeti Színházba, és ők mindig azt mondták: akkor jönnek, ha velem dolgozhatnak. Ezzel elhitették velem, hogy még érdemes. Az egyik utolsó ilyen az volt, amikor Zsámbéki Gábor rendezte meg a Szent György és a sárkány-t. És most ugyanez történt Zsótér Sándorral: amikor a Brand-ot csináltuk, elhitette velem, hogy még érdemes.”

A Nemzeti után a győri Kisfaludy Színházhoz – a mai Győri Nemzeti Színházhoz – vezetett az útja, ahol művészeti vezető lett. 1980-tól egy évtizeden át a Mafilm társulatának tagja volt. „Minden percért nagy kár, amit ő a színpadtól távol tölt” – írta róla 1979-ben Cserhalmi Imre. Ekkoriban már rengeteget írtak a színpadi színész Törőcsikről is, általában a legnagyobb elismerés hangján.

Major, Gellért, Grigorij Konszkij, Harag György, Ljubimov és Vasziljev mellett Schwajda Györgyöt is mindig élete legfontosabb színházi alkotói között emlegette, miután 1990-ben Schwajda szerződtette a szolnoki társulathoz. Törőcsik erről úgy beszél, hogy az igazgató „újra felfedezte” őt. Schwajda 1990-ben úgy nyilatkozott: megengedhetetlennek tartja, hogy egy ekkora színész társulat nélkül maradjon, ilyen méltatlanul keveset legyen jelen a színházi életben. Szolnokon tíz évig volt.

1993 és 1996 között a Művész Színház (a mai Thália) művésze, 1993-1994-ben igazgatója volt. Hívták szerepekre a Katona József Színházba, Vasziljev neki rendezett előadást Kaposváron, Vidnyánszky Attila főszerepre hívta Beregszászra.

Sosem hatottak rá a szakma harcai: ha Zsámbéki Gábor és Schwajda György üzenni akartak egymásnak, Törőcsiknek szóltak, aki akkor is támogatta az új, alapkőként politikai játszmákat használó Nemzeti Színházat igazgató Schwajdát, amikor sokan elfordultak tőle. Politikáról szinte soha nem nyilatkozik.

2002-ben aztán hosszú idő után visszatért az új Nemzeti Színházba. Tagja volt a bizottságnak, amely elbírálta Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila pályázatát; Balog Zoltán miniszter ugyan azt állította, a „bizottság minden tagja” támogatta Vidnyánszky pályázatát, Törőcsik kijelentette, ez nem igaz. Bár tiszteli és barátjának tekinti Vidnyánszkyt, ő Alföldire szavazott – mondta. Amikor Vidnyánszky átvette a színházat, igent mondott neki a szerződtetési tárgyaláson.

„Meghaltam”

2008 októberében egy kórházi rutinvizsgálat közben megállt a szíve, kómába esett, gépek tartották életben. Napokig küzdöttek az életéért, és végül csodával határos módon a tudata, az emlékezőképessége és a mozgásképessége is visszatért, bár egy agysérülés miatt folyamatosan görcsöl a keze.

„Bár az újságok össze-vissza írogatnak valótlanságokat, az tény, hogy a klinikai halál állapotában voltam. Amíg az intenzíven feküdtem, két hónapig nem lehetett rólam nyilatkozni, de olyan telefon- és üzenetözön áradt felém, amiből rájöttem, hihetetlen, hogy ennyire szeretnek. Ennél többet az ember nem kaphat az életben” – mondja az Origónak hét évvel később. Nemrég úgy fogalmazott: „életem egyik legnagyobb sikere volt, hogy meghaltam”.

Ha azt mondják neki, ő ma a legnagyobb magyar színész, azt feleli: „Jaj, istenem, ilyet ne mondjon, mert zavarba jövök! – Hozzáteszi: – Nagyon jólesik, hogy szeretnek, de a közönség kegyetlen: ha nem kap tőlem valamit, alig tapsol. De hál’ istennek mindig tudok adni valamit, amiért tudnak szeretni.”

Hogy neve fogalommá vált, nem tartja tehernek: „Csak annyiból teher, hogy tudom, nem romolhatok el. Lehetek rossz, mert talán még Picasso is festett olyan képet, ami nem tetszett neki annyira. De ez a szeretet inspirál arra, hogy megfeleljek, hogy igyekezzek, hogy tudjak adni. Gondolja el, nyolcvan évesen még mindig filmezem. Egyedül én.”

„Halála” után kijelentette, már csak kisebb szerepeket vállal, de így is folyamatosan színpadon van. „Most forgattam két filmet, és játszom a Nemzeti Színház Brand című előadásában, amire nem lehet bejutni. Én is alig tudok jegyet szerezni rá, hiába könyörögnek érte. És játszom az Éjjeli menedékhely-ben, ami csak félig sikeredett, és sajnos nem kell annyira a közönségnek, de én szeretek benne lenni.”

„Nem tudom megállni”

Nem szívesen beszél róla, de azért elmondja, a folyamatos munkának nem csak a közönség inspiráló szeretete az oka.

„Amikor meghalt Maár Gyula, megfogadtam, hogy nem beszélek róla többé, de nem tudom megállni. Amikor kijöttem a kórházból, készült vele egy rádióinterjú, amiben a klinikai halálomról kérdezték: mit gondolt akkor, visszajön Törőcsik Mari? Azt felelte: ’Tudtam, hogy visszajön, mert nekem kell előbb elmenni. Mariban van egy kivételes, óriási emberi erő és tehetség. Ő túl fog engem élni. És el is várom tőle, hogy ezt a nagy emberi erőt és tehetséget használja, amíg csak képes rá és él. Ha ő elmegy, akkor nekem végem, mert ha Mari nincs, én nem tudok élni, én megszűnök létezni’. Hát ilyen volt ő.”

Persze azért nem bánja, hogy ennyi munkája van. „Szeretek pezsegni is, és szeretek Velemen, a házamban is lenni, bár ez nagyon nehéz, mert Velemen hiányzik a legjobban az elvesztett párom, Maár Gyula. Tartson nagyképűnek, de ő az egyetlen ember, akit soha nem tudtam átlépni.”

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Nemzeti Színház hétfőn gálaestet tart, amelyet a Duna TV is közvetít 21:35-től. Anatolij Vasziljev a gálán monodrámát akart rendezni Törőcsik Marinak Hemingway Az öreg halász és a tenger című művéből, de ez végül nem jöhetett létre, mivel az orvosa szerint Törőcsik tüdeje nem bírná ki, ha másfél órán keresztül folyamatosan beszélne.

„Vasziljev, aki nem hajlandó többet Oroszországban rendezni, velem is azt szerette volna, ami most divat a világ előkelő városaiban: nagy színésznők – mert engem az orosz rendezők mindig jobb színésznek tartottak, mint amilyen vagyok – felolvasnak valamit, és időnként három-négy fontos sort kívülről mondanak. Ez óriási siker, mert az emberek már megunták az ötletgazdag színházat. Nem tudom, erre Budapesten is lenne-e igény, lehet, hogy egyszer még megcsináljuk. De nem bánom, hogy most elmarad. Azt akarták, hogy magamat ünnepeljem. Jutalomjátékra nincs szükségem, ha megengedi, hogy ilyen nagyképű legyek.”

„Nem tudom, hogyan csináltam”

A színésznő ennek ellenére jól van, és felháborítja, hogy a napokban a bulvárlapok híre alapján rengeteg médium tragikus képet festett az állapotáról.

„Már nem akarok az egészségi állapotomról beszélni, mert az mindennek a teteje, amit velem csináltak az interneten: már szinte eltemettek, megírták, hogy a véremben fekszem, még a kórházból a nővér is ijedten hívott fel, hogy erről azért neki is tudnia kéne. Fáj, hogy ezt csinálták, csak, tudja, az a szerencsém, hogy ilyen sokan szeretnek. Isten a tenyerén hordoz, így szinte röhögve át tudom lépni az olyan szörnyűségeket, amikbe más belerokkanna” – mondja, miután kifejtette, azóta bizonytalanabb az újságírókkal is.

A színpadot mindenesetre esze ágában sincs még otthagyni. „Nem tudom, hogyan csináltam, de hatvan évig arra készítettem fel magam, hogy ha be kell lépni a színpadra, vagy azt mondják, felvétel, akkor az idegrendszerem egyik pillanatról a másikra a megfelelő állapotba kerüljön. Nem tudom, hogyan, de erre ma is képes vagyok; persze ettől még lehetek rossz. De ha majd észreveszem, hogy ez megszűnik, és nem áll át az idegrendszerem úgy, ahogy kell, akkor abba fogom hagyni, de addig nem, mert azt hiszem, akkor meghalnék.”

De tudna színház nélkül élni? „Ha úgy látnám jónak, tudnék. Az élet hihetetlen nagy ajándék, amit, azt hiszem, Istentől kaptunk, és aminek tudok örülni. Az emberek akkor is szeretnek, ha nem csinálok semmit. Szeretnek a szülőfalumban, Pélyen, szeretnek Velemen, ahol házam van. Engem ez életben tart.”