Szeretettel köszöntelek a Színművészetünk Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Színművészetünk Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Színművészetünk Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Színművészetünk Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Színművészetünk Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Színművészetünk Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Színművészetünk Klubja közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Színművészetünk Klubja vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Paprika van a vérünkbe
– Visszavezethető, kitől örökölte a művészi vénáját, a felmenői között mozgott valaki a színház világában?
–
Ősi soroksári sváb hentesdinasztiából származom, a művészethez senkinek
nincs köze. Az azért nagyon távoli nekifutás lenne, hogy az egyik anyai
ősöm, báró Splényi Ödön rendőrtanácsos volt Blaha Lujza harmadik férje.
Névjegy
Peller
Károly 1979-ben született Budapesten. A Harlequin és a Ferencvárosi
Musical Stúdió után 16 éves korától, korengedménnyel az Operettszínház
műhelyében tanulta a színészmesterséget. Azóta a színház egyik vezető
szólistája táncos-komikus szerepkörben; 2006-tól a bécsi Volksoper
vendégművésze. Fellép prózai, operett- és musicalszerepekben egyaránt, a
TV2 szappanoperájában is játszott. Alakításait többek között Japán, az
USA, Kanada, Lipcse, Prága, Róma, London, Amszterdam és Jekatyerinburg
közönsége is élvezhette. Mindemellett rendez, valamint tanít az Operett
Akadémián. Két szólólemeze jelent meg operettdalokkal, nagy sikerrel.
Nívó- és Marsallbot-díjas.
– Mégis hogy kötött ki a színészmesterség mellett?
–
Az édesanyámtól örököltem a „vidámságéneket”: ő az a fajta túlélő
típus, aki a legnehezebb helyzetekben is megőrzi a humorát. A nagymamám
unszolására mentem el gyerekfejjel a Harlequin színi stúdióba, szerinte
ugyanis a komikus, szenvedélyes adottságomat ki kell használni. Fel is
vettek az akkoriban futó A Pál utcai fiúk című darabjukba, de mikor
fogszabályzót kaptam, rögtön kitettek. Ezen úgy megsértődtem, hogy soha
többé nem mentem. Aztán a nagymamám megint látott egy hirdetést, a
Ferencvárosi Musical Stúdióét. Én pedig újfent jelentkeztem.
Tulajdonképpen ott ért olyan erős hatás, hogy a kötelező olvasmányokon
kívül más irodalom is érdekelni kezdett, színházjáró lettem,
megszerettem a sanzonokat, kuplékat, és onnantól fogva színésznek
készültem.
– Mikor tette le a voksát az operett mellett? Ez azért mégsem a gyerekszínészek műfaja…
–
Medgyesi Mária színművésznő is tanított a Ferencvárosiban, ő
noszogatott 16 évesen, mikor az Operettszínház stúdiójába felvételt
hirdettek. A vizsgabizottságban ülő Szinetár Miklós elhíresült mondása,
hogy tehetséges fiú vagyok, de jó lenne, ha előtte kijárnám az óvodát.
Mégis kaptam egy esélyt, és én éltem vele. Három éven át minden délután
tánc-, zene- és egyéb mesterségbeli órákra jártam, és szép lassan
elköteleztem magam az operettek kedves, humoros mesevilága mellett.
– Amit ön erényként sorol fel, mások épp emiatt nézik le ezt a műfajt!
–
Ezt én is tökéletesen érzem – de nem a nézők, hanem a szakmabeliek
részéről. Az embereknek van választási lehetősége, hogy melyik színház
melyik előadására vegyenek jegyet. Aki operettre jön be, tisztában van
vele, hogy egy zenés vígjátékot kap, melyben a jó elnyeri méltó
jutalmát, és a szerelmesek egymásra találnak. Az operett a felhőtlen
kikapcsolódás műfaja, és nem szabad elvenni a közönségtől ennek az
örömét.
– A fő érv az operett ellen, hogy a valóság nem ilyen.
–
Na és?! Ne felejtsük el, hogy a színház nem egy az egyben a valóság
leképezése, csak „a valóság égi mása”. Egy operettszerető biztosan nem
vágyik arra, hogy megírják Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének folytatását,
amely biztosan úgy kezdődne, hogy az ünnepelt primadonna főszereplő,
Szilvia és Edvin válóperén ülünk…
– Pazar díszletek, pompás
ruhaköltemények, ritmusos zene, pörgő tánc, nagyjelenetek jellemzik az
operettet. Ezek viszont akár könnyen súrolhatják a giccs vagy a gagyiság
határát. Fiatal kora dacára ön nemcsak színészként, hanem rendezőként
és tanárként is „felelős a rózsájáért”. Nyomasztja?
– Valóban
pengeélen táncoló műfaj ez, de én pörgős-csapongó Ikrek jegyűként ezt
élvezem benne. Van olyan rendező, aki azt hiszi, hogy egy operett attól
lesz modern, ha a történetet egy konténerbe helyezi és minden szereplő
farmert visel. Ezeket a vadhajtásokat automatikusan ledobja magáról egy
darab, mert ezek egy bizonyos korban, a XX. század elején játszódnak. Az
emberi érzelmek, a szerelem viszont örök – és egy Lehár- vagy
Kálmán-darab attól lesz modern, hogy a színészek a személyiségükkel
színezik újra. Imádom elővenni a régi szövegkönyveket, ezeket ugyanis
mindig az adott színészre igazították. Ilyeneket olvasok bennük:
„Latabár bejön és jókat mond.” Vagy ha le is írták a poént, ma ugyanaz
nem állna jól másnak. Most sincs ez másként: hamarosan Tatabányán fogom
rendezni A régi nyár című operettet; miután kiosztottam a szerepeket,
csak aztán kezdtem személyre szabni a szövegkönyvet.
– A mai
felgyorsult világban, a modernség felé vezető úton itt is jellemző, ami a
prózai színházra, jelesül, hogy rövidülnek az előadások?
–
Igen, az operettnél is jól nyomon követhető a még nagyobb fordulatszámú
pörgés. Persze erre a műfajra amúgy se jellemzőek a hosszú, mélázó
jelenetek. Mivel beszélgetésünk közben, az Operettszínház büféjének
falán épp a Csárdáskirálynő egykori plakátja lóg velem szemben – a
legendás Honthy Hannával és Feleki Kamillal –, innen jutnak eszembe a
példák. Akkoriban Szilvia zenés belépője és a második dal (A lányok, a
lányok, a lányok angyalok…) között 15 perc telt el. Ma legfeljebb 4 perc
prózát bír el a közönség.
– Ha a legsikeresebb operetteket
sorolnánk fel, csupa klasszikus cím sorjázna, sehol egy kortárs alkotás.
Miért nem születnek manapság új darabok?
– Az operettek
egykoron a boldog békeidők vagy épp a háború miatti békevágy elvárásaira
– boldogság- és szerelemkeresésre – „esküdtek fel”. Korunk operettje: a
musical. Ezek az önmegvalósításról szólnak, ahogy a mai világunk is.
Nyilván vannak kísérletek új operettek írására, több-kevesebb sikerrel.
De ahogy ma már nem születik barokk muzsika, az operett is egy letűnt
korszak zenéje, amit igyekszünk jó értelemben véve modernizálni. Jól van
ez így.
– Ön számos külföldi tapasztalattal bír. Megosztaná velünk, világszerte hol miként él tovább az operett?
–
Japánnal kapcsolatban nagyon szkeptikus voltam: ugyan mi közük nekik a
távoli Osztrák–Magyar Monarchiához?! Magyarul játszottunk, japán
feliratozással. Az előadás végén állva tomboltak, üvöltöttek, akár egy
rockkoncerten. A műfaj kedvessége és bája fogja meg őket, ez közel áll a
japán emberek mentalitásához. A német nyelvterület a másik véglet:
megújító szándéktól vezérelve a letisztult, rideg színjátszást
erőltetik. Láttam én már náluk bőrszerkós Csárdáskirálynőt, egy darab
szék díszlettel! Másik példa: mikor a bécsi Volksoperben műsorra tűzték a
Marica grófnőt, az osztrák tervező a kastélyt kártyalapokból álmodta
meg, mivelhogy a grófnő apja kártyán játszotta el a pénzüket, és a
szerelme, Tasziló is nagy játékos. Nekem kissé bizarr volt a grófnő is
lila nadrágkosztümben, hosszú lila prémmel a nyakában. Számomra a
modernség egészen mást jelent. Valószínűleg a német közönség is mást vár
ilyenkor, mert amikor mi vendégszerepeltünk, óriási sikert arattunk.
– Miben látja az Operettszínházunk sikerét?
–
Elsősorban a temperamentumunkkal tudunk hódítani. A bécsi
színészkollégáim kiváló énekesek és táncosok, de ők az előadás végére
nem izzadnak meg, mint mi, „csupán” precízen végrehajtják a feladatukat.
Ha én meghallom ezeket a dallamokat, őrületes energiák szabadulnak fel
bennem – nem is értem, őket ez miért nem inspirálja jobban?! Az
osztrákok azt mondják ránk, paprika van a vérünkben.
– A nagymamája elégedett lehet, jól látta meg önben a kirobbanó tehetséget.
–
Még büszkén megérhette, hogy főszerepeket játszom, minden előadásban
látott. Nagyon hiányzik az a pótszék az első sor szélén...
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!