Az utolsó interjú Latinovits Zoltánnal - 80 éves lenne a Színészkirály

2011. szeptember 9. péntek, 15:05 szinház.hu

1976. február 27-én mutatták be Fényes Szabolcs-Békeffy István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicaljét a Fővárosi Operettszínházban. A várakozás izgalmát ezúttal az is növelte, hogy Latinovits Zoltán öt év után ismét budapesti színházban lépett fel. „Latinovits az emberből állattá majd ismét emberré alakulás frivol és játékos ötletét bontakoztatja ki feledhetetlen és élvezetes alakítássá. A darab végefelé még azt is megmutatja, hogy az operetthős szerepkörébe is mily könnyed eleganciával tud beilleszkedni." (Élet és Irodalom - Szekrényesy Júlia)

- Néhány nappal azután, hogy bemutatója alkalmával a televízióban nyilatkozott, egyik kollégája a következőkkel fordult hozzám: „Miért éppen Latinovitscsal készítenek interjút? Valóban kiváló színész, de milyen alapon beszél pont ő a színészek problémáiról, mikor már rég nincs közöttünk? Magányos farkasként járkál az országban, így alkalmatlan arra, hogy bennünket képviseljen. Ő hirdet igét kollektív szellemről? Hiszen egyik kollektívában sem tudott megmaradni ..." Mit szól ehhez?

 - Az ember lényegében mindig köteles megóvni a maga szuverenitását - ami nem magányosság. Számomra azt jelenti, hogy meg kell óvnom azt a frisseséget és megújulni tudást, ami esetleg egy gépies premiersorozatban, állandóan egy színháznál, egy társulatnál dolgozva - talán megkopnék. Úgy érzem, hogy egy kollektívának hitet és erőt tudtam adni Kecskeméten és Veszprémben, ahol rendeztem is. Debrecenben tanultam meg, mi a kollektív színház. A debreceni színházban nőttem fel, amelyre ma is nosztalgikusan mint kollektív színházra emlékszem, hiszen minden jó színház az.

- Ha Kecskeméten és Veszprémben „hitel és erőt" tudott adni egy társulatnak, miért jött el ezektől a színházaktól?

- Kecskeméten csak a Liliomot játszottam - vendégként. Veszprémben az igazgató-rendező és egy másik rendező késztettek távozásra - nem pedig a társulat.

- Miért?

- Két év után visszavonták azt a lehetőséget, hogy rendezzek. De valamit enyhítettek, a társulat hatására közölték: szerepre szerződtetnek. Kilométerpénzt nem fogadok el - ezt válaszoltam. Hogy hogyan jött létre ebben a társulatban a kollektíva, mi volt a veszprémi csapatnak a lényege? Jobb lenne, ha ez nem az én számból hangoznék el. De hogyha hisznek nekem, higgyék el: valóban megszületett ott egy olyan csapat, amely még klubot is csinált sajátkezűleg. Szögeztünk, festettünk - dolgoztunk társadalmi munkában. Az előadásokon pedig olyan szellem uralkodott, mely a régi nagy csapatokra emlékeztetett. A kérdésre visszatérve: hibát én is követtem el. Németh László Győzelem című színdarabjának premierjére már teljesen ki voltam merülve: főszerepet játszottam, vidékre jártunk, és másnap egy új darabot kellett rendeznem. Éjjel a színházban pedig egyéni beszélgetések során próbáltam a magam szerény eszközeivel lelkileg szétesett társaimat összeszedni, hitet önteni beléjük. A teljes elfáradás a premieren következett be, és ez személyes súrlódásokhoz vezetett. De hangsúlyozom: nem ezek miatt távoztam, hanem azért, mert továbbra is szerettem volna rendezni...

Utalt Debrecenre, s többször is hivatkozott Szendrő Józsefre. Mi volt az konkrétan, ami ilyen mély nyomot hagyott magában ?

- Először Téri Árpádról beszélnék, aki hét év alatt nagyszerű társulatot kovácsolt össze Debrecenben, általában olyan színészekből, akiket Pesten nem szerződtettek. Említhetem Mensáros Lászlót, Márkus Lászlót, Soós Imrét vagy Barta Alfonzot, az operaénekest, és így tovább. Kitűnő kollektívába csöppentem. Téri egy évig volt még ott én a fénykort láttam. Térit Both Béla követte, majd ő utána Szendrő József irányította a debreceni színházat. Szendrő József tulajdonképpen nem volt kiemelkedően jó rendező, színész, író vagy műfordító. Mégis, együtt, az egész emberből olyan hamisítatlan színházi levegő sugárzott, hogy napok hosszat ültünk mellette, és hallgattuk a történeteket, melyeket elmesélt. Neki is megvoltak a maga hibái, természetesen, amiket nem is nagyon fegyelmezett, de furcsa módon senki sem fegyelmezte magát nagyon, és mégis egy jó csapat jött össze. Ez a sok ösztöneit, érzelmeit, indulatait szabadjára engedő ember a színpadon, próbán, munka közben, sőt, az életben is (mert hiszen egymásra voltunk utalva), mindig együtt, falkában járt. Nem hiába emlegetem mindig ezt a csapatot: csak csapat képes előadásra. Csupán egy évig voltam ennek a színháznak tagja. Kényszerítő körülmények hatására jöttem el. Tulajdonképpen hét színházból távolítottak el. Húsz év alatt egyedül a kecskeméti színház nem bocsátott el, de hát ott vendég voltam.

- Nem tartja különösnek, hogy egy színházban sem talált eddig otthont?

- A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több „én" van benne. Természetesen ezek az „én"-ek összevesznek időnként, néha botrányos jeleneteket is rendeznek - és amíg az ember fiatal, addig ezeknek az indulatoknak (vagy összeütköző „én"-eknek) nem szab gátat, így gátlástalanul kitörnek. Fiatalabb éveimben majdhogynem az volt az élet- és a munkafeltételem, hogy ne hagyjam magam kötelékek közé zárni, és szankciók által megzavarni, hanem engedjem teljesen szabadjára a magam ösztöneit. (A neveltetésem miatt teljesen csökevényes ösztönéletet élhettem, hiszen szigorú fegyelemben nőttem fel. Kiszabadulván, építészmérnöki diplomával a kezemben, a színházban kezdtem kiélni azokat az ösztönöket, amelyeket addig elnyomtak.) Az én "magányom": hogy őrzöm magamban azt, ami kollektívaképző erő és hit, ezeket nem adom föl. Ez persze csak látszólag magány, mert én korántsem érzem magam magányosnak.

- Mit ér a hit, a kollektívaképző erő, ha őrzi magának? Ha nem él vele?

- Nem kapok lehetőséget. Amíg nem kapok lehetőséget, addig kénytelen vagyok magamnak őrizni.

- Mint említette, a lehetőség megvolt - többek közt - Veszprémben is .. .

- Ott igen, de azóta nem adatott meg.

- És korábban a Thália, a Vígszínház is - megannyi csapat, lehetőség!

- Azok, az én értelmezésem szerint, nem csapatok. Státuszok. Azt a könyvemben is írtam, hogy a Vígszínházban hat évig nem volt négy ember, aki együtt ebédelt volna.

- Elsősorban a bensőséges emberi kapcsolatokat hiányolja?

- Természetesen. Emberek szeretet nélkül nem képesek csapatban dolgozni. Ha szeretik egymást, azt jelenti, hogy napközben igyekeznek lehetőségeik szerint együtt lenni. Hiszen az előadások nem a próbán születnek meg, hanem a beszélgetésekben, itt vagy ott. A próba arra való, hogy kipróbáljuk azt, amit már elgondoltunk előre. Este, délben, ebéd közben, vacsora közben, séta közben.

- Legnagyobb sikereit éppen azokban a színházakban aratta, melyekben - mint említette - nem voltak „csapatok".

- Meglehet, mégis úgy érzem, hogy például Veszprémben sokkal többet dolgoztam, magasabb értékűt csináltam, mint a Vígszínházban vagy a Tháliában. Hát istenem, osztottak rám szerepeket, amelyeket jól játszottam el időnként. Nem mondom, hogy a Rómeót vagy a Közjáték, Vichyben festőjét, a Ványa bácsit, a Henriket, a Tóték őrnagyát, vagy akár a Cipollát szégyenleném - mindegyik egy- egy lényeges fejlődési fokozat volt az életemben. Dehát - úgy érzem - ezek korántsem jelentik képességeim és ambícióim határait.

- Mégis, úgy tűnik, ez a vonulat megszakadt.

- A vonulat nem szakadt meg, mert közben egyrészt megtanultam verset mondani, másrészt megismerkedtem egy új műfajjal, a musicallel, s ezen a téren még nagyon sok tanulnivalóm van. Az egyik hat a másikra.

- Veszprém óta hívták-e budapesti színházak?

- Hívtak, de én sehova nem megyek. Rendezni szeretnék. Máig is érthetetlen előttem, miképpen lehetséges, hogy Darvas Iván vagy én, akiknek leghőbb vágyuk a rendezés, soha nem kaptunk erre lehetőséget a Vígszínházban, míg egy pályakezdő színész két alkalommal is. Most már semmi olyan kötelezettségnek nem vetem alá magam, hogy ne én válasszam ki a szerepeket, amelyeket játszom, a rendezőt és munkatársaimat akikkel dolgozom. Magányomban azt a kiváltságot élvezem, hogy megválaszthatom őket. Tehát semmiképpen sem írhatok alá egy olyan szerződést, amely szerint szerepet rámosztanak, hiszen a színész szerződése így kezdődik: köteles a ráosztott szerepet eljátszani. Örömmel szerepelek a Fővárosi Operettszínházban Vámos László rendezésében. Ez nagyon jó szellemű társulat, ahol élnek a hagyományok: ajándékozás, gratuláció, pamflet a premier után, közös bankett és közös lét - mind olyan dolgok, amelyeket eddig a többi színháznál nem tapasztaltam.

- Kielégítené csupán a versmondás, a musical? Igaz, más műfajok, de mint mondta, mindez nem végleges, hanem saját színészi határait szeretné bővíteni. Nosztalgiái nem a korábban említett „vonulathoz" vonzzák? A mai magyar szerzőkhöz, a klasszikusokhoz, a prózai színházhoz?

- Nem ez a dolgom. A magasugrók bizonyos magasságokat kihagynak, hogy kipihenjék magukat, s legyen lendületük a magasabbra tett lécet átugrani. Tehát: kihagyom ezeket a szerepeket, nem ambicionálom, hogy eljátsszam Hamletet, II. vagy III. Richárdot, Henriket - tehát semmiféle klasszikust.            Egyetlen ambícióm: négy évvel Veszprém után ismét összehozni egy kollektívát, de most már úgy, hogy a műsortervet közösen állítsuk össze új magyar darabokból. A drámaírók műhelye lehetne ez, és egyben színészképző is, hiszen abban is nagy a hiány. A drámaírónak nincs műhelye Magyarországon - kivéve talán Pécset vagy egy-két várost. A drámaírás mesterség, s ezt csak a színpadon lehet megtanulni, próbák közben. A drámaíró együtt írhatná velünk, változtathatna a darabon. Tehát nem ambícióm, hogy klasszikus szerepeket játsszak el, s még egy nyomot hagyjak azon a széles országúton, amelyen már rengetegen jártak előttem és én lennék talán a milliomodik.

- Mindennek némileg ellentmond az önálló estje is, amely az ötvenedik előadáson túl van. Többek közt elmondja Petőfi Sándor A négyökrös szekér című versét is – amit már jó néhány előadásban hallottunk -, s az Ön tolmácsolásában merőben más, új, mai értelmet kapott! Nem a pillanatnyi helyzete szülte gondolat-e az, amit az imént megfogalmazott? Nem tudatosan fojtja el esetleg meglevő szerepnosztalgiáit?

- Nem biztos, hogy életem végéig színész leszek. Úgy érzem; hogy egy-két évvel ezelőtt beléptem abba a korszakomba, amikor már nem egy szerepet kell játszanom - hanem az összest. Rendeznem kellene. S miután ezt már kipróbáltam és sikerült - teljesen érthetetlennek tartom, hogy megfosztanak ettől a lehetőségtől. Végső célom pedig az írás. Ha vágyaim teljesülnek, s rendezhetek, nem biztos, hogy a rendezés és az írás közt marad a játékra időm. Hiszen sokszor rendkívüli módon terhel az, hogy szövegeket kell megtanulnom. Pontosabban: az, hogy magasságokat hagyok ki, azt jelenti: az én következő magasságom - ha adatik mód - már nem az lesz, hogy játszom, hanem az, hogy rendezek. És az azon túli magasság - az írás. Dehát ez még messze van, talán nyolc-tíz év választ el tőle. Azt már most tudom, hogy engem sokkal jobban kielégít, megnyugtat, hogyha írok, mintha játszom.

- Még akkor is, ha a legideálisabb körülmények között játszik?

- Még akkor is, mert hiszen a színpadon az ember célja az, hogy a pillanat keresztmetszetében a maximumot adja magából. Ám hiába kap az előadás, amelyben játszik nagyszerű kritikát, olykor túlságosan is nagyszerűeket, mégis úgy érzi, többet tudott volna adni, mindig benne marad valami. S így előadás után hazajönni és hozzáfogni az íráshoz - nehéz ügy.

- Korábban említette, hogy érzi magát a Fővárosi Operettszínházban, szívesen pró- bált, s játszik itt. Miként lehetséges, hogy Ön, akiben ennyi hit, akarás ér elkötelezettség van - a főpróbák idején, amikor a külső megfigyelő úgy látta, bizonytalan még egyes momentumokban, esténként vidékre utazott önálló esteket tartani?

- A színész magát premierre vagy az első és utolsó nyilvános próbára időzíti. S ez általában problematikus. Bennem már kialakult egy olyan időzítés, miszerint, ha érzem, hogy nem tudok arra a megfelelő próbára elkészülni, amikor már a közönség is jelen van - lemondom a vidéki utakat. De úgy éreztem, van ezekre is erőm. Egyébként mindig van egy olyan napom a főpróbahéten, amikor elidegenedem az egész dologtól - ez aztán a premier után is bekövetkezik. Nagyobb sorozatot kéne játszani, nem így elszórtan - dehát sajnos, akkor még az Irodalmi Színpadon voltam, amikor ez a műsortervezés létrejött.

- És miért vált meg az Irodalmi Színpadtól?

- Semmi dolgom nem volt ott többé. Nincs már értelme, hogy mással mondjak együtt verset. Én nem tudok előadni másként, mint ahogy eddig tettem, más meg nem tud hozzám alkalmazkodni. Tehát legjobb, ha egyedül csinálom - önálló est formájában.

- S a csapatmunka?A kollektivizmus?

- A pódiumon nincs csapat. Egy-egy előadó van csupán kitéve a semmibe - minden színjátszókellék, szituáció és díszlet nélkül. A költőt jeleníti meg. Ki- ki, ahogy tudja.

- Nem azért hagyta ott az Irodalmi Színpadot - mely évekig foglalkoztatta Önt -, mert most az Operettben új otthonra lelt?

- Nem. Hiszen már javában próbáltam az Operettszínházban, amikor még az Irodalmi Színpad tagja voltam. Nem volt szándékomban megválni tőlük. Erre a lépésre akkor szántam el magam, amikor végleg megbizonyosodtam arról, hogy itt nem lesz lehetőségem rendezni ...

- Egy-egy színházi, előadói est után kinek a véleményére hallgat?

- Számomra mindenkinek -a portástól a nézőig, a kritikustól a kollégáig - fontos a véleménye, hiszen ezekből mindig leszűrök valamit. Egy-két barátom ítélete döntő.

- Mivel fejezzük be ezt a beszélgetést?

- Annak ellenére, hogy nem látszik rajtam, javíthatatlan optimista vagyok, s míg élek, az leszek, a mi ügyünket illetően. A „mi" olyan embereket jelent, akik szintén azzal a bélyeggel járnak-kelnek, hogy összeférhetetlenek. A legjobb színészek gyakran ezt a jegyet veszik magukra, mert a műtársulatokban, amelyek ma vannak - tisztelet a kivételnek - természetes módon összeférhetetlen az az egészséges színész, aki valamit akar és valamit tud. Lehetetlen dolgokban nem lehet részt venni Az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen, „magányos farkas" végre összekerüljön egy csapatba, és akkor kiderülne, hogy vajon magányosak-e és összeférhetetlenek-e valóban, s nem abban a kötelékben volt-e a hiba, mely tartotta őket.

Forrás: Színház, 1976 augusztus