Alföldi ezúttal elsősorban szórakoztatni akart, de persze így is előfordult néhány politizáló fricska. A rendezés historizáló, ám az operettjátszás hagyományos gesztusrendszerét igyekszik erősen eltúlozni, felnagyítani, olyannyira, hogy még az utolsó sorban ülő nézőnek is majd kiböki a szemét. Ez az önmaga paródiájába fulladó játékmód hazánkban még ma is olyan jól működik, mint száz éve, hiszen egy-egy klisé felismerése jóleső összekacsintással végződik a nézőtéren.

Annak ellenére, hogy ma már nem beszélhetünk a parasztság és a nemesség ellentétéről, hiszen ezek a társadalmi rétegek már rég megszűntek (és helyükbe a pesti és vidéki ellentéte került, ahogy azt a Virágos Magyarország című „új magyar operett” is sugallja), még mindig jót nevetünk a karikaturisztikus ábrázolásukon. Talán épp azért, mert már egyik csoporthoz sem tartozunk, egyik fricskát sem érezzük sértőnek, hiszen nem vonatkozhat ránk. Ez a távolságtartás megengedi a nézőnek azt, amit száz évvel ezelőtt még nem tehetett meg, vagyis hogy kényelmesen hátradőljön, és csak nevessen.

Szirmai Albert és Gábor Andor feltehetőleg a francia operett mintájára alkotta a nemesek figuráit, ám a gall elődökkel ellentétben a parasztokat is hasonlóan gúnyoló karakterekként formálják meg. Miska és Marcsa állandóan marakodó karakterei amolyan paródiaként rímelnek Molnár Ferenc Liliom című drámájának főhőseire, akik szép szavakból nem, tettekből (verésből) annál inkább értenek. Nem klasszikus értelemben vett szubrett és táncos-komikus szerepek ezek, hiszen ugyanúgy evődnek, mint a primadonna és a bonviván. Marcsa grófnőként egy igazi primadonna belépőt kap, ahogy a lépcső tetején belép, és mindenki rá figyel, majd a férfiak beemelik a színpad közepére. A szerzők ezzel is hangsúlyozták, hogy közel sincs akkora különbség báró és szolga között. Ezt erősíti meg Marcsa és Rolla tükör dramaturgiával megalkotott találkozása is. A két nő szenvedésének azonossága rávilágít, hogy nincs is igazán nagy különbség az amore sacro és az amore profano között, hiszen azonos érzelmekről van szó, csupán a megnyilvánulási formáik mások.

Hirtling István, Náray Erika és Molnár Piroska (Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Alföldi Róbert Békeffy István és Kaszó Elek átdolgozását használta, amiből Vörös Róbert dramaturg készítette el a Szegedi Szabadtéri Játékokon színre kerülő verziót. Ennek a változatnak a különlegessége, hogy a nagymama szerepéből már-már főszereplő lesz. Ezt a döntést több dolog is indokolja. Ez a szerethető kis öregasszony már az 1949-ben készült filmverzióban is annyira jutalomjáték kategóriának számított, hogy maga Gobbi Hilda alakította, pedig a filmben csupán pár vicces megszólalás jut neki, dal pedig egy sem. A Szabadtéri változatában is egy legendás színművésznő alakíthatta, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Molnár Piroska.

A szcenika (Menczel Róbert munkája) igyekszik kihasználni a hatalmas teret, amit a dóm téri színpad nyújt. Az előadás egészét a magyar nemzeti trikolór határozza meg. A kastély konyhájában játszódó jelenetek alatt a fehér falakat piros lábasok díszítik, a proszcénium külső sávját pedig zöld hagymazsákból rögtönzött mű fű borítja. A színen továbbá két hosszú fehér asztal és két szintén fehér sparhelt található. Utóbbiak szerepe az, hogy az operettekre jellemző megannyi „jaj” kiáltások oka legyen, valamint gyakran a táncmozdulatok elindítója. Ebből a térből lesz a kastély ebédlője néhány függöny leeresztésével, és az asztalok terítővel való lefedésével.A helyszínváltást a pincérek látványosan megkoreografált terítési jelenete zárja, amelyben a tányérok frizbiként röpködnek a játéktéren keresztül. Sajnos Murphy törvényeinek megfelelően több előadáson is közbeszólt a technika a darab ezen pontján. Hol az egyik függöny nem akart leereszkedni, hol a terítő alól kandikált ki a sparhelt sarka. Rolla és Baracs szerelmi kettőse alatt sem mindig gyulladtak ki a gyertyák úgy, ahogy azt a rendező megálmodta.

A második felvonásban a falakat elbontják, és mint a kastély kertje tárul elénk a színpad egésze, amelyet három hatalmas „bukszus” disznó ural. Vörösen izzó szemeikkel akár félelmetesek is lehetnek, itt azonban a szövegkönyvben megannyiszor felbukkanó disznó kifejezés demagóg jelzései. Továbbá annak a kifejezőeszközei, hogy a grófok is állattenyésztésből élnek lényegében, mint a parasztok. A harmadik rész az előző két teret ötvözi a nyílt térre való asztal és sparhelt visszahelyezésével.

A Füzér Anni által készített jelmezek szintén a trikolór jegyében készültek. A tánc és az énekkar nő tagjai fehér ruhát viseltek. Az első felvonásban ezeket hatalmas kalapokkal egészítették ki, amelyeken komplett étkezések fogásai jelentek meg. A második felvonásban ezt egy brokkolira emlékeztető zöld fejdísz váltotta fel. Őket kiegészítendő a karok férfi tagjai piros-fehér lovagló ruhát, majd piros csikós gatyát viseltek fekete frakkal. A Korláth család hölgy tagjainak korát és érettségét a jelmezük jelezte, így a nagymama lilát, Lotti mély rózsaszínt, Rolla pedig halvány rózsaszínt visel. Ez a színkód az estélyen viselt díszmagyarjukon is megmarad. Korláth gróf színe a piros lett a hölgyekhez illően. Pixi és Mixi jelmezei egymás reciprokai. Az első felvonásban fehér és sárga, a másodikban pedig arannyal díszített zöld díszmagyart viselnek. Marcsa és Miska jelmezei a népviseletből táplálkoznak és mind a kettő kék, ami hangsúlyozza az összetartozásukat. Ez a harmónia borul fel, amikor Miska mint Tasziló gróf  fekete frakkban elhajtja menyasszonyát. Viszont Marcsa, Mary grófnőként ismét a párjával harmonizáló fekete-fehér estélyit visel. Baracs az első felvonásban drapp színű jelmezt hord, ami a föld szeretetét fejezi ki, a ruha egyszerű vonalvezetése pedig a társadalmi különbséget közte és a grófok között. Az estélyen azonban Taszilóéval megegyező frakkot visel, ami a haladó gondolkodású nemesség és az értelmiség hasonlóságát sugallja (szemben a díszmagyarban parádézó maradiakkal). A harmadik részben az első felvonásban viselt jelmeze tér vissza, itt azonban már Rolla is drapp színű kabátban látható.

Znamenák István és László Zsolt (Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

A nyitány alatt ma már megszokott módon egy némajátékot láthatott a közönség, amelybe a szolgák elég groteszk módon, késsel a kezükben élet-halál játékká változtatják a szerelmi évődést. Ez igyekszik legitimálni Marcsa és Rolla elkeseredett küzdelmét a szeretett férfiak után. Alföldi Róbert rendezése előszeretettel él a kikacsintás, illetve a nézőtér és színpad közötti határ elmosásának módszerével. Így a kleptomániás özvegy Korláthné nem csak aranyórát csen, de a karmester pálcáját is nála lelik meg. Marcsa az első megjelenésekor pedig méltán ad hangod csodálkozásának, hogy mennyi ember verődött a Dóm téren össze és Pistának (Silló István az előadás karmestere) sem szégyell oda szólni, hogy mit keres ott. Miska a nézőtérről közelíti meg a színpadot, továbbá a szereplők a nézőtéren köszöntik az alpolgármestert és még néhány közszereplőt. Ezek a modern elemek azonban egyáltalán nem tűnnek életidegennek a klasszikus operettjátszástól, hiszen a társadalomkritika az operett egyik legősibb gyökere, és ahogy a példa is mutatja, a historicizmus és az avantgard jól megférnek egymás mellet a huszonegyedik században.

Kovács Gerzson Péter koreográfiái is inkább a száz évvel ezelőtti operett előadásokat idézik, mivel mellőzik az akrobatikus elemeket. Ennek ellenére nem hagy hiányérzetet a nézőben a néptánc és keringő elemekre épülő koreográfia, hiszen így is rendkívül látványos, és betölti a teret. Természetesen az előadás ezen szegmenséből sem maradhatott ki a fricska, így Marcsa és a grófok tercettje alatt a „Tánc!” felkiáltásra fél percig csupán a mutató ujjukkal „táncoltak” a szereplők. Ehhez hasonló volt a zenében Rolla és Baracs első duettje alatt a „megakad a lemezjátszó” effekt.

Mint már említettem, a nagymama szerepében Molnár Piroska már-már főszerepet játszik, aminek nem csak a dramaturgiai változtatások az okai, hanem a színésznő finom humorral átszőtt, könnyed, mégis átgondolt alakítása is. Az özvegy Korláthné karaktere ezúttal nem csak kleptomániás, hanem nimfomániás is, ami újabb helyzetkomikumokat teremt. Mindemellett azonban ő az, aki a helyes értékeket képviseli a családban. Ő nem szórja a pénzt, nem nézi le azt, aki nem grófnak született, és szívesen segít a rászorulókon is.

A fia szerepében Hirtling István pont az ellenkezője. Sajátos hanghordozása újabb humorforrás, azonban az előadás végére már kissé fárasztó, viszont csak így következetes. Feleségét, Lotti grófnőt, Náray Erika játszotta. Rendkívül széles hangterjedelmének a prózában is hasznát vette, hogy az időnként felcsattanó rikácsolásával is komikussá tegye, az alapjában véve túlmozgásos karaktert. Harsány játékmódja ellenére nem csap át közönséges ripacskodásba.

Lányuk, Rolla grófnő szerepében a szegediek által jól ismert Rácz Rita operaénekesnő volt látható. A primadonna szerepnek kikiáltott grófnő dalait könnyedén énekelte a tavaly Junior Príma-díjjal kitüntetett koloratúrszoprán. A prózai részekben sikeresen elsajátította a széles gesztusokra épülő játékmódot. Bonvivánja, Baracs Iván szerepében a szintén operaénekes Haja Zsolt. A bariton énekesnek szintén nem okoztak nehézséget Szirmai Albert lírai szerzeményei. Alakításában egy elveihez mindig hű, értük akár a szerelmét is feláldozó ifjú értelmiségit ismerhetett meg a közönség.

Stohl András és Radnay Csilla (Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Radnay Csilla Marcsa alakításával rászolgált az őstehetség megnevezésre. Marcsája egyszerű, de értelmes teremtés. Alapjában véve ordenáré, ám elég tanulékony ahhoz, hogy grófnőnek is elmegy. Olyan természetességgel képes tájszólásban beszélni, hogy ez embernek meg sem fordul a fejében, hogy valójában egy tősgyökeres pesti színésznő áll a színpadon. A zenés osztályt végzett színművésznő nagy hasznát vette a zenei előtanulmányainak, hiszen Marcsa dalai megközelítik a primadonna dalainak nehézségi fokát. Ennek ellenére az ifjú tehetség zökkenőmentesen vette az akadályokat.

A címszerepben Stohl Andrást köszöntötte a közönség. Mind a rendező, mind a produkció vezetése szempontjából merész vállalás volt őrá osztani a szerepet, ám Alföldi Róbert állítása szerint választásában a rátermettség volt az egyetlen szempont. Stohl pedig rászolgált a bizalomra és hitelesen alakította a kisembert, aki a tehetségének köszönhetően, még ha csak kis időre is, de túltett a „nagy” embereken is. Esendő kis figura, akivel könnyen elszalad a ló, de még időben rájön (némi erőszaknak köszönhetően), hogy hol is van az ő helye. Bár eredetileg prózai színész, 2005-ben a szintén Alföldi által rendezett Csárdáskirálynőben már bizonyította, hogy énekelni is tud. A jegyeladások és a közönség lelkes tapsa azt bizonyítja, hogy megérte kockáztatni, mert a nézők külön tudják választani az embert a színésztől.

Pixi és Mixi grófok szerepében László Zsolt és Znamenák István volt látható. A két túltenyésztett pincsiként megjelenő gróf birtokolja az összes olyan negatív tulajdonságot, amiért nevetségessé válik a nemesség. Raccsolásuk miatt a legegyszerűbb megszólalásaik is nevetség tárgyává válnak, amit csak fokoz, hogy semmit sem csinálnak a másik nélkül. Megkettőzött figurájuk évszázadokra nyúlik vissza a vígjátéki hagyományban (már Molière is élt vele), de a mai napig mulatságosak, és hibátlanul betöltik a bohóc szerepét.

A már említett Csárdáskirálynő óta a magyar operettjátszás megújítójának is nevezett Alföldi Róbert ezúttal nem forradalmasított semmit, de bebizonyította, hogy a hagyományokhoz hű operettjátszás – némi vérfrissítéssel – ugyanolyan sikeres tud lenni, mint az újraértelmezett. A magyar színjátszás kevés dolgot mondhat a magáénak, de az operettjátszást igen, így még ha néha egy kicsit poros is, akkor is oda kell rá figyelni és hagyományait őrizve megújítani.